♥в-gιяℓ ¢ѕαנѕzιкα σℓ∂αℓα♥

Ugye, akkor sem mondanál rá semmi rosszat, ha történetesen gusztustalannak találod? Hiszen ezzel csak a barátodat bántanád meg.

Úgy lehet a legjobban barátságot építeni, ha nyíltan elmondjuk a másiknak, mit gondolunk, mit érzünk. Ahogy most mi ketten csináljuk. Őszinték vagyunk egymáshoz, ezért barátok vagyunk.

Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat - nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.

Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.

Barátok közt nincs szükség pénzre.

Egyszer azt hallottam, hogy a barátok olyanok, mint a tükrök. Az ember - kisebb-nagyobb mértékben - azokhoz vonzódik, akikben a saját személyiségjegyei tükröződnek vissza. Ugyanígy van az ellenségeinkkel is. És az én tükreim? Minél jobban nézegetem őket, annál inkább elvarázsolt kastélyban érzem magam.

A barátság olyasvalami, amely szinte az emberiség fölé emelkedett. Ez a szeretet mentes az ösztönöktől és a kötelezettségektől, ugyanakkor szabadon vállaltuk magunkra, szinte teljesen mentes a féltékenységtől, és nincs alárendelve annak a szükségnek, hogy szükség legyen ránk, a legmesszebbmenőkig spirituális dolog. Olyasfajta szeretet ez, amelyet az ember az angyalok között képzel el.

Igazi csókot akartam, olyat, amire érdemes visszaemlékezni, de rég megtanultam, hogy ne legyenek elvárásaim a búcsúkkal kapcsolatban. Nincs rájuk garancia, és nem is ígérte meg őket senki. Már az is szerencse, sőt áldás, ha az embertől egyáltalán elbúcsúznak.

Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.

Boldog, ki serlegét fenékig
Nem hajtja fel élet-torán,
Otthagyja ünnepét korán,
Regényét nem forgatja végig,
S megválik tőle könnyedén,
Mint Anyegintól válok én.

A währingi temetőben húszezredmagammal búcsút vettem attól az embertől, aki megtanított különbséget tenni fontos és jelentéktelen dolgok között. Nagy tudomány, alig ismerek embert, aki idejében felismerte volna. A legtöbben csak a halálos ágyukon döbbennek rá, mit kellett volna komolyan venni, s mily kár volt időt, egészséget, lelket pusztítani kicsinyes, mulandó értelmetlenségek miatt.

Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Fura dolog a búcsúzás: elronthatja a napot, akár az egész életet.

A kapcsolatunk nem maradt a leírt módon sivár, hanem észveszejtő szerelemmé nőtt! Ha most tényleg itt a vége, akkor is multi-gazdaggá tett! Olyan érzéseket ismerhettem meg általa, melyek létezését a tündérmeséknek se hittem el! Ezt nem vehetjük vissza egymástól.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél
tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél,
mélyebbre hullnál a pokolnál.

Mindent máshogy látsz,
mindig máshol jársz,
mint én.
Az utunk eltűnt rég,
az összes emlék szép,
a miénk.
De minden perc, mit éltem
veled, tudd, már részem,
a miénk.
A mosoly rajtad még
pont olyan, mint rég,
csak már nem az enyém.

Azt mondtam, hogy megbocsátok neked, de ez az a fajta megbocsátás volt, amit az ember akkor ajándékoz valakinek, ha tudja, soha többé nem látja. (...) A szerelem néha meghal, néha pedig agyonverik.

Minden szakításnál vannak nyertesek és vesztesek.

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.

Már nem szeretlek, de még mindig veled küszködöm. Ezen az éghajlaton ritka az ilyen kemény tél, mint az idei. Mikor láttál utoljára havat? Hát ilyen vagy nekem. Te voltál a nem tipikus nő. Hány ilyen jut egy férfi életére? Egy? Kettő? Nem marasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az.

Olyan voltam, mint egy eltévedt hold - a planéta, amely körül keringtem, megsemmisült valamilyen katasztrófafilm-szerű kataklizmában -, de én csak kerengtem tovább szorosan a hűlt helye körül, fittyet hányva a gravitáció törvényeire.

Elengedlek, de ne feledd, a rabod vagyok, drágám.

Szerelmes voltam belé, de nem annyira, hogy ez mindent megváltoztasson: csak ahhoz volt elég, hogy mindkettőnket meggyötörjön.

Hanyag vagyok; ezért nem ölt
meg a szerelmi bánat.
Egy év múlt el megint és én
élek, mert arra számítok:
ha élek, viszontlátlak.

Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Csókolózni olyan, mint sós vizet inni: iszol, és a szomjad csak nő.

Írjon nekem, Emmi. Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.

Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem...
Csókzáporos tavasz!...
Virágos szerelem!...

Nyelved és nyelvem
megbeszélik egymással,
hogy mire nincs szó.

Átölelte derekamat, fulladás-szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Meglehet, felemelt; a lábam nem érte a földet.

A szenvedély az, ami megédesíti a csókot; a gyengéd ragaszkodás, mely megszenteli.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat